A 100 km-es táv talán azóta érdekel, amióta elkezdtem futni. Számomra ez jelenti az ultrafutás királynő kategóriáját. Ez a táv világbajnoki versenyszám is, ezért mindig különleges jelentősége volt számomra.
Ez volt az a verseny is, amellyel kvalifikáltam magam az első Spartathlonomra 2018-ban. Akkor éppen sikerült 8 órán belül teljesítenem a távot. Emlékszem, abban az időben a 6 óra 31 perces magyar csúcs teljesen elképzelhetetlennek tűnt számomra. Olyan távolinak látszott, mint egy másik világ.
Aztán szépen teltek az évek. Egyre többet edzettem, egyre erősebb lettem és jöttek az eredmények is. Spartathlon győzelem, válogatottság, világversenyek, pályacsúcsok. Mégis volt egy táv, amely valahogy mindig kifogott rajtam.
A 100 km.
2021-ben, az első Hangonyi Rekord Ultra versenyen próbáltam először hivatalosan megtámadni a magyar csúcsot. Hatalmas kudarc lett a vége. Gyakorlatilag az történt, hogy egy gerincemben lévő idegbecsípődés fokozatosan lebénította a bal lábamat. Az apró jelek már korábban is jelentkeztek, de én nem akartam tudomást venni róluk, ezért futottam tovább. Aztán még tovább. A végére már olyan erősen sántítottam, hogy visszanézve teljes őrültség volt folytatni.
A verseny után hosszú orvosi vizsgálatok következtek, mire végre kiderült a probléma oka. Emlékszem, hetekig azt hittem, hogy ennyi volt. Nem az ultrafutásnak, hanem a futásnak egyáltalán. Eljutottam odáig, hogy a boltba sem tudtam elsétálni. Amikor már tudtam járni, akkor sem egyszerre, többször meg kellett állnom pihenni útközben. Aki sportolt már komolyabban, az tudja, milyen érzés, amikor egyik napról a másikra elveszik valami, amit addig természetesnek vett.
Aztán jött a gyógytorna. Heteken keresztül, nap mint nap. Egyszer pedig eljött az a pillanat, amikor képes voltam lefutni egyetlen 400 méteres kört a Puskás Aréna körül. Csak egyet. A következő alkalommal valamivel többet, aztán még többet, majd újra és újra egy kicsivel hosszabbat. Így építettem vissza magam gyakorlatilag a nulláról.
Közben persze vissza-visszahallottam különböző futó berkekből, hogy mit kellett volna másképp csinálni, hol hibáztam, hogyan kellett volna versenyezni. Ezek a beszélgetések többnyire jó szándékúak voltak, de sokszor olyan emberektől érkeztek, akik nem ismerték a teljes történetet és azokat a körülményeket, amelyek végül idáig vezettek. Idővel megtanultam, hogy nem kell minden véleményre reagálni. Inkább arra koncentráltam, hogy napról napra egy kicsit jobb legyek, mint előző nap. Ez végül sokkal többet segített, mint bármelyik elemzés.
A felépülés után többször próbálkoztam újra.
Martonvásáron egy cipő szedte szét mindkét lábamat. Volt külföldi verseny, ahol 80 kilométer környékén kellett feladnom, egy másikon pedig 90 kilométernél teljesen elfogytam. A legérdekesebb az egészben az volt, hogy szinte mindig megvolt a forma. Éreztem, hogy erős vagyok, az edzések jól mentek, mégis mindig közbejött valami. Betegség, sérülés vagy egyszerűen egy olyan körülmény, amire nem lehetett felkészülni. Így a 100 km idővel igazi mumussá vált számomra. Nem féltem tőle, de valahogy mindig ott volt a fejemben.
Tudtam, hogy tavasszal ismét meg fogom próbálni. Egyrészt szükség volt rá a világbajnoki kvalifikáció miatt, másrészt saját magam miatt is. Szerettem volna végre lezárni ezt a történetet.
Amikor kinéztem a lengyelországi versenyt, azonnal szóltam Lacinak. Laci a segítőm és egyben régi jó barátom. Megnézte a versenyt, majd komoly szakmai elemzés után közölte:
– Jó lesz.
Nagyjából ezzel meg is volt a helyzetelemzés.
Az UltraBalaton után mondtam neki, hogy most át kell állítani a testemet egy gyorsabb ritmusra, ezért jó lenne, ha jönne velem edzésekre. Igazából addig is jött, de így legalább hivatalossá vált a dolog. Laci közben olyan szinten beleásta magát az ultrafutásba, hogy lassan szakértő lett belőle. Ráadásul az egyik legnagyobb szurkolóm is.
A felkészülés végén kijelentette:
– Tomi, ez pipa. Ez lesz a mesterhármas.
Mondtam neki:
– Azért ne igyunk előre a medve bőrére.
Aztán elmeséltem neki a korábbi 100 km-es próbálkozásokat. Azt hiszem, ettől ő is egy kicsit óvatosabb lett.
A helyszínre a csapatbuszunkkal utaztunk ki. Megérkezés után az első fontos feladat a túrós csusza alapanyagának beszerzése volt. Idén már volt néhány rossz tapasztalat verseny előtti éttermezésből, úgyhogy most nem akartunk kockáztatni. Maradtunk annál, ami működik.
A verseny előtti napon 17:00-ra megbeszéltük a nagy frissítési értekezletet. Laci komoly arccal figyelt, én pedig megmutattam három terméket, mondtam három időpontot, majd közöltem:
– Ennyi.
Nevettünk, hogy a komplett versenystratégia körülbelül olyan volt, mint az 1×1.
Verseny reggelén kimentem bemelegíteni körülbelül 40 perccel a rajt előtt. Laci abban bízott, hogy majd visszamegyek és részletesen átbeszéljük a taktikát. Nem mentem vissza. Úgy voltam vele, hogy az 1×1-et már előző este megtárgyaltuk.
Utólag mondta, hogy ott azért egy kicsit izgult. Tudta, hogy a tervezett tempó nem séta kategória és azt is tudta, hogy egyetlen pillanatra sem akarok megállni.
A rajt után viszont minden működött. Pontosan úgy, ahogy elképzeltük. Laci úgy adta a frissítéseket, mintha egész életében ezt csinálta volna. Egy másodpercre sem hagyta el a pálya szélét. Minden körben ott volt és a legtöbb körben mondta az köridőket is. A másik segítőm Szandra volt, Laci felesége. Ő kereste elő a termékeket, figyelte az időket és segített mindenben. Kívülről valószínűleg úgy nézett ki, mintha évek óta ezt csinálnánk együtt.
Amit viszont senki nem látott, hogy valójában mennyire vakon futottam. A pályát sűrű erdő vette körül, így a GPS gyakorlatilag használhatatlan volt. Az órám néha 4:40-es kilométereket mutatott, néha 5:00 percest, miközben valójában közel egy perccel gyorsabban futottam. A chipes kijelző annyira késett, hogy mire átfutottam a szőnyegen, még a nevemet sem írta ki. Persze néha sikerült rápillantani, de talán minden tizedik körben.
Persze lehetne kérdezni, hogy miért nem mértem saját köröket az órámon. Egyszerűen azért, mert így is volt elég dolgom. Minden körben történt valami. Frissítés, koncentráció, számolás. Nem akartam még egy feladatot. Én csak futni akartam, hallani a köridőt, aztán futni tovább.
A pálya 1535,78 méter hosszú volt, ami azt jelentette, hogy a 100 kilométer teljesítéséhez 65 kört és még nagyjából 200 métert kellett futni. Az első fél távon tudatosan visszafogtam magam. Nem az érdekelt, hogy milyen gyorsan futok, hanem hogy ne hibázzak. Túl sokszor buktam már el ezt a távot ahhoz, hogy most elkapjon a hév. Nem akartam elfutni, nem akartam hősködni. Egyszerűen csak szerettem volna végre eljutni oda, hogy a második felében még mindig versenyben legyek.
Ahogy teltek a körök, egyre jobban éreztem magam. Valahol 60 és 70 kilométer között kezdtem először azt érezni, hogy ma valami különleges történhet. Ekkor már nem lassultam, hanem gyorsultam. Az addigi körök többsége 5:52 körül alakult, majd elkezdtek 5:40 alá beesni az idők. Volt olyan kör is, amelyik 5:36 lett. Az évek során sokszor ezen a ponton kezdődött a szétesés. Most viszont nem szétestem, hanem erősödtem.
Az utolsó tíz körben kezdett igazán tudatosulni bennem, hogy ez most tényleg sikerülhet. Egyszer csak odakiabáltam Lacinak:
– El sem hiszem, de meglesz!
Később azt mondta, hogy amikor ezt meghallotta, a meghatottságtól neki is kicsordult a könnye. És ezt teljesen megértem. Mert nem csak ezt az egy versenyt látta. Látta az összes korábbi próbálkozást is. A sérüléseket, a feladásokat, a csalódásokat és azt is, hogy mennyi munka volt ebben a napban.
Sokan kérdezték, milyen érzés volt megdönteni Bogár János rekordját. Jani nagyon jó barátom. Soha nem az ő személye miatt akartam megdönteni ezt a rekordot. Sokkal inkább maga az eredmény motivált. Úgy gondolom, hogy ha valaki nemzetközi szinten szeretne igazán eredményes lenni ezen a távon, akkor ezt a falat egyszer le kell bontania.
A 6:31-es országos csúcs 27 éven keresztül állt. Ez önmagában is mutatja, hogy mekkora teljesítmény volt. Külön öröm számomra, hogy Jani az elsők között gratulált a futás után.
A hivatalos eredmény végül 6:20:01 lett. 3:48-as átlagtempó 100 kilométeren keresztül. Új országos csúcs. Új pályacsúcs. És a lengyel nemzeti rekordnál is jobb idő.
Furcsa módon a célba érkezés pillanatában még nem fogtam fel igazán. Persze örültem, tudtam, hogy nagy dolog történt, de valahogy csak a következő napokban kezdett leülepedni bennem. Talán akkor értettem meg igazán, hogy sikerült. Hogy végre sikerült legyőzni azt a mumust, amely éveken keresztül újra és újra megállított.
És hogy az a futó, aki néhány évvel korábban még egyetlen 400 méteres kört tudott csak lefutni a Puskás Aréna körül, most 100 kilométert futott országos csúcsra.
Ez talán többet jelent számomra, mint maga a rekord.
